A békével legteljesebben elárasztott
Egység-szív
Nem ismer határokat.
Csak egy tanítványt akarok: a szívet
Volt egy spirituális mester, akinek több száz követője és tanítványa volt. Gyakran tartott előadást különböző helyeken: templomokban, zsinagógákban, iskolákban és egyetemeken. Húsz éven át elment, és előadást tartott, amikor csak meghívták, ahol csak a tanítványai megszervezték. Beszélt gyermekeknek és felnőtteknek. Beszélt egyetemi hallgatóknak és háziasszonyoknak. Néha tudósoknak és haladó keresőknek is tartott előadást.
Végül eljött az idő, amikor a mester elhatározta, hogy nem tart több előadást.
– „Elég volt! Sok éven keresztül csináltam – mondta a tanítványainak. – Ezután nem mondok több beszédet. Mostantól csendben maradok.
A mester tíz évig nem tartott előadást. Hallgatását nem törte meg sem ásramjában, sem máshol. Korábban kérdések ezreire válaszolt, most pedig még nyilvános meditációkat sem tartott. A tanítványai kérve kérték, hogy folytassa korábbi gyakorlatát: mondjon beszédeket, válaszoljon kérdésekre, és tartson nyilvános meditációkat. Mindannyian kérlelték, s végül beleegyezett.
A tanítványok nyomban elkezdték a szervezést. Újsághirdetéseket adtak fel, mindenhová plakátokat függesztettek, melyek hirdették, hogy mesterük újból beszédeket mond, és magas meditációkat tart a nyilvánosság számára. A mester el is ment ezekre a helyekre, néhány kedves, odaadó tanítványával együtt, és emberek százai gyűltek össze, hogy a mestert meghallgassák, és választ kapjanak a kérdéseikre. De mindenki legnagyobb meglepetésére a mester egyáltalán nem beszélt. Az előadás elejétől a végéig, két teljes órán át csendben maradt.
A hallgatóságból egyes keresők bosszankodtak. Azért jöttek el mindenfelől, mert azt olvasták az újságban, és azt látták a plakátokon, hogy a mester rövid beszédet mond, kérdésekre válaszol, és meditációt tart. „Miért nem beszél?” – kérdezték. „Hazug ember!” – mondták sokan, és felháborodásukban korán el is mentek a találkozóról. Mások abban a reményben maradtak két órán keresztül, hogy a mester talán majd a végén fog beszélni, de a mester a meditációt anélkül fejezte be, hogy bármit is mondott volna. A közönség soraiból néhányan belső örömöt éreztek. Egyesek pedig csak azért maradtak, mert attól tartottak, ha korábban elhagyják a termet, mások azt gondolják majd róluk, hogy nem spirituálisak, és nem tudnak meditálni. Vagyis voltak, akik elmentek, voltak, akik vonakodva maradtak, egyesek mások előtt akartak bizonyítani, és csak nagyon kevesen voltak azok, akik őszintén és odaadásból maradtak.
Így ment ez három-négy éven keresztül. Sokan irgalmatlanul kritizálták a mestert, és a tanítványokat is kínos helyzetbe hozták, mikor ilyeneket mondtak: – A mesteretek hazudik. Mivel magyarázzátok, hogy az újságokban olyan hirdetést jelentettek meg, hogy a mesteretek beszédet mond, kérdésekre válaszol és meditációt tart? Ő csak meditációt tart, abból pedig nem tanulunk semmit. Ki tud két-három órán keresztül meditálni? Csak áltat bennünket, és önmagát is csak áltatja.
Néhány közeli tanítvány nagyon rosszul érezte magát emiatt. Újra és újra kérlelték a mestert, hogy legalább egy rövid beszédet mondjon, és feleljen néhány kérdésre a meditáció végén. Végül a mester beleegyezett.
A következő alkalommal a mester valójában nem felejtette el az ígéretét, csak meggondolta magát. Csak meditált és meditált, és most nem kettő, hanem négy órán keresztül. Még közeli tanítványai is szomorúak voltak. Nem lehettek mérgesek a mesterükre, mert az komoly karmikus hiba, ha valaki megharagszik a mesterére. De attól tartottak, hogy a hallgatóságból valaki feláll, és ott helyben sértegetni fogja a mestert. Ezért gondolatban felkészültek rá, hogy megvédik, ha ilyesmi történne.
Amikor már négy óra is eltelt, de még semmi jel nem mutatott arra, hogy a mester beszélni készülne, vagy befejezné a meditációt, az egyik igen közeli tanítványa felállt, és így szólt: – Mester, kérlek, ne feledkezz meg az ígéretedről.
– Ó, az ígéretem – szólt elgondolkodva a mester. – Valóban, ígéretet tettem nektek, így most kötelességem, hogy beszédet tartsak. Mai beszédem nagyon rövid lesz. Szeretném elmondani, hogy már több száz, több ezer előadást tartottam. De kik hallgatták a szavaimat? Ezernyi fül és ezernyi szem. A közönség fülei és szemei voltak a tanítványaim – ezer meg ezer fül és szem. De semmit sem sikerült megtanítanom nekik. Most másfajta tanítványokat keresek. Ezentúl új tanítványaim a szívek lesznek.
Ezernyi helyen mondtam el tanításaimat. De tanításaim az egyik fülön bementek, a másikon ki. Az emberek láttak engem beszélni és kérdésekre válaszolni. Szemeik egy elröppenő pillanatra megláttak bennem valamit, majd mindent teljesen el is veszítettek. Bár én a magasztos Igazságról, Békéről, Fényről és Üdvösségről beszéltem, a fülekbe ez mégsem jutott be, mert már tele voltak az évek alatt felgyülemlett szóbeszéddel, kétséggel, féltékenységgel, bizonytalansággal és tisztátalansággal. A fülek teljesen be voltak szennyeződve, és nem fogadták a tanításomat. A szemek szintén nem fogadták el az Igazságomat, a Békémet, a Fényemet és az Üdvösségemet, mivel a szemek mindent a maguk módján láttak. Amikor az emberi szemek valami szépet látnak, azonnal összehasonlítgatásba kezdenek. Azt mondják: „Hogy lehet az, hogy ő ilyen szép, ilyen szépen beszél, a kérdései és a válaszai is ilyen csodálatosak? Miért van az, hogy én nem lehetek ugyanilyen?” És azonnal előtör a féltékenység. Az emberi fül és az emberi szem is féltékenységgel válaszol.
A fülek és a szemek eljátszották a szerepüket. Méltatlan tanítványoknak bizonyultak, nem tudtam tanítani őket. Nem volt kielégítő a fejlődésük. Most új tanítványokat akarok, és meg is vannak az új tanítványaim: a szívek, melyekben egység fog növekedni – egység az Igazsággal, egység a Fénnyel, egység a belső Szépséggel, egység mindazzal, ami Istennek van, s ami Isten Maga. A szív-tanítvány az, akinek megvan a képessége, hogy azonosuljon a mester Bölcsességével, Fényével és Üdvösségével. És ahogy a mesterrel azonosul, felfedezi saját valóságát: a végtelen Igazságot, Békét, Fényt és Üdvösséget. A szív az igazi hallgató. A szív az igazi megfigyelő. A szív az igazi tanítvány, aki eggyé válik a mesterrel, a mester megvalósulásával, a mester látomásával és a mester örök Fényével. Mostantól kezdve a szív lesz az egyedüli tanítványom.
Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja